shopgirlmeans

Tegnap nem kellett volna emberek közé mennem. Nagyon ritka, két-háromévente egyszer előforduló emberevő hangulatban ébredtem, és ezt még tovább fokozták az emberi interakcióim, miután kiléptem a lakásból. Egy szó, mint száz, Kie barátnőire minden bizonnyal borzasztó benyomást tettem, ezekután soha nem fogják elhinni, hogy javarészt fucking charming és funny vagyok, és nem Mrs. Hyde és Hannibal Lecter eltitkolt gyermeke. Never mind, végülis nem kell mindenkire jó benyomást tennem, lehet nekem is rossz napom. Szóval elmentem végül túrázni, de sok köszönet nem volt benne. Mondjuk jólesett, de az emberek nem estek jól. Ráadásul mikor útközben olyan ihlet tört rám, mint már évek óta nem (hi, darling, welcome back!), és elkezdtem a mobilomba quicknotokat pötyögni, akkor már tényleg ott tartottam, hogy a) hazamegyek, és leülök írni, b) berakom a zenét a fülembe, és otthagyom az egész társaságot, és egyedül megyek tovább. A probléma végül megoldódott kicsit később, mivel elkezdett esni az eső, és épp kereszteztük valami busz vonalát, így elköszöntem. Haza, megnéztem valami filmet, aztán Panni hívott, hogy menjek igyak velük egyet, így a Cézárban kötöttem ki végül.

Aztán este megnéztem még a Wrestlert, hát tényleg csóri Mickey Rourke-nak kellett volna kapnia az Oscart, ugyan a film maga annyira nem izgi, de ő maga mély alázatról tett tanúbizonyságot. És már azért megérdemelne egy életműdíjat, hogy mit művelt magából kicsit több, mint 20 év alatt. Bámulatos. Szexinkonból a bottal nem piszkálnám meg kategóriába, gratulálok (természetesen amúgy sem piszkálnék meg semmivel 57 éves bácsikákat, ez csak amolyan szófordulat). Mutatom: