shopgirlmeans

Nem tudom, szerintem kevés ember van, aki konkrétan dühösen jön ki a Happy-Go-Luckyról, nekem sikerült. Ennek csak kisebb részben volt a film az oka, nagyobbrészt a közönség, akikkel meg kellett osztanom az élményt. Tudom, persze, elkényelmesedett, rigolyás vénasszony vagyok, akiket farkaskutyák fognak felzabálni. :) Nyilván rugalmatlanabb vagyok, mint korábban, bár az ilyesmiket korábban sem szerettem. Konkrétan sikerült egy nyugdíjas előadást kifognom. 15.45. hétköznap, Puskin, kisterem. 60 körül volt az átlagéletkor. Rosszabbak voltak, mint bármelyik plázás-nachosos közönség. Késtek, beszélgettek, kommentáltak, a késők rugalmatlanul arrébb küldtek fél sorokat, mert az az Ő helyük (szerintem ha késel, akkor tedd le a segged minél hamarabb, ahova tudod, és kussolj, basszájba).
De mindennek a tetejébe (na igen, ilyen kifejezéseket már tényleg csak a rugalmatlan vénasszonyok szoktak használni :), egy bácsika mellettem a film közben fülhallgatón rádiót hallgatott! Egy ideig nem tudtam, honnan jön az érzékelési határt pont elérő apró zaj, és aztán megértettem. Nem zavartatta magát. Nonszensz. Kénytelen voltam még egy sorral előrébb ülni, mert már annyira zavart.

A filmről pedig. Én az előzetes infók alapján valami olyasmi feelgood filmet vártam, mint az Amélie. Hát ehhez képest is legalábbis keserédesnek nevezném a dolgot. Ráadásul se füle-se farka, csak egymás utáni jelenetek sora, amivel alapvetően nincs igazán baj.
A sztori egy 30 éves londoni tanítónőről szól, aki határtalanul optimista, pozitivista (van ilyen szó?). A környező világ pedig folyamatosan szeretné ebből kibillenteni. A felkavaró az volt benne, hogy bizonyos jelenetek, párbeszédek ijesztően összecsengtek életemmel. Ez van, hogy tetszik (Egyszer, bankigazgatós jelenet), de most inkább zaklatott lettem tőle; Nekem is volt olyan barátnőm, akivel annyira együtt voltunk, hogy apának és anyának szólítottuk egymást, és örökbefogadtuk a baráti társaság többi tagját. Már nincs, elment, tán sose szeretett igazán. Never mind, life goes on.
A film elején buliznak a barátnőkkel, majd hazatántorognak, és hajnalban fáradtan-félrészegen szarrá röhögik magukat mindenen, na az a jelenet is annyira megvan feelingben.
A jelenetek a húgával vidéken pedig annyira-annyira... A beszélgetés mondjuk nálunk nem jellemzően a húgom és köztem zajlana, de a jelenetben annyira ott vannak az aktuális kérdések, és a szinglik és a pöffeszkedő családosok között feszülő kibékíthetetlen ellentét. (Ne vedd magadra, húg, itt alapvetően nem kettőnkről beszélek, csak a jelenségről.)
És ahogy bemutatja a két ember megismerkedését, a kapcsolat eleji bájos tapogatózást, az érzelmek bimbózását, a rácsodálkozást, a ki nem mondott kérdéseket, hogy "Talán te vagy az? Nem fogsz bántani? Igaz vagy, vagy csak illúzió?", na az annyira el van találva. (Én is valami ilyesmire vágyom, nem balekolásra és bénázásra.)
Szóval összességében egy nagyon eltalált finom film, rácsodálkozik az ember, hogy egy 66 éves bácsi honnan ismerheti ennyire a 30 körüli szingli lányok problémáit (persze ilyen kérdést nem teszünk fel Mike Leigh-gel kapcsolatban, hisz az összes korábbi filmje is különleges érzékenységről tanúskodott).
Csupa jót írtam, akkor miért is jöttem ki dühösen? Részint azért, mert felkavart és megpiszkált nem csak az egyéni érintettség miatt, hanem mert itt van ez a lány, példát kéne vennünk róla, ha mindenki úgy élne, mint ő, akkor sokkal szebb hely lenne a világ. És az emberek pedig folyamatosan hülyének nézik, vagy csesztetik, vagy beletörlik a cipőjüket, mind azt akarván elérni, hogy végre leolvadjon az arcáról a mosoly, és azt mondja, igen, igazatok van a világ szar hely. Mert az emberek ilyenek. Dögöljön meg a szomszéd tehene is.
És sok szempontból hasonlítok erre a lányra. Próbálom az élet napos oldalát keresni, igyekszem megtartani a gyermeki lelkesedésemet, észrevenni az élet apró csodáit... De persze sokkal többet vagyok dühös, rosszkedvű, deprimált, mert az emberek tényleg nem figyelnek egymásra, és egymásba törlik a cipőjüket. Szóval át tudom érezni Poppy helyzetét.
Sally Hawkins pedig tündéri kis nő, és tökéletes szerepválasztás, bár ha jól tudom, Mike Leigh kifejezetten rá írta ezt a filmet.

Összességében azért a polcon a helye.