im memoriam

Ez kurvaszar. Már Bence miatt is kiakadtam, sokat gondolok rá azóta, meg az elszalasztott lehetőségekre. Erre ma kapom a hírt, hogy Kati néni, a volt tesitanárom is elment. Most kicsit küzdök már a sírással. Lehet, hogy aki engem ismer, kiröhög, hogy miért élek meg nehezen egy ilyen veszteséget, hiszen nem vagyok nagy sportember, de Kati néni sokkal több volt nekem egy tesitanárnál. Ő tanított be minket a palotásra, a keringőre, mindig kiabált velünk, hogy milyen béna kétballábas társaság vagyunk. És rá is mennyit gondoltam, hogy milyen jó lenne még összefutni vele! És mostmár soha többet. Most aggódom, hogy ki lesz a következő, ketten ilyen gyorsan egymás után...
Jó lenne, ha eszünkbe jut valaki, rögtön találkoznánk vele. Mennyi ilyen ember van, akit őrizgetek, eszembe jut néha, de aztán a mindennapok rohanása maga alá gyűr, és futok tovább fejetlenül, elefelejtve olyan dolgokat, melyek utólag fontosnak tűnnének.
Gondolkozzunk, álljunk meg, és keressük meg a régi barátokat, itt a bizonyíték, hogy nem biztos, hogy bármikor megtehetjük!

...majd megtudod, hogy egy régi kedves ismerősöd, akivel mindig találkozni vágytál újra, elhagyta világunkat. :( Nyugodj békében, drága Bence!

Az ilyen estéket szeretem; kellemes mozi egy jóbaráttal, aztán mégiscsak úgy döntesz, kár lenne befejezni az estét, adjunk neki még egy esélyt, ezért spontán elmész vele valahova, ahol megismersz kedves embereket, köztük egy festőt, akivel jót beszélgettek, sikerül mértékkel inni is, majd még a metrón is összefutsz egy régi kedves ismerőssel, akit észre sem vennél, de ő magától odajön. És hazafelé sétálva mosolyogni kezdesz, mert rádtör az érzés, hogy milyen szép az élet.

Maradt a düh és az értetlenség, ha eszembe jut. Szerencsére egyre ritkábban. Vannak olyan kérdések, amire az ember sosem fog választ kapni, és ebbe nehéz belenyugodni, de bele kell. El kell engedni, aki el akar menni. Milyen bölcs lettem, mi? :)
Sokat gondolkoztam a holnapi élet iskolája témánkon, el is kezdtem írni a gondolataimat, csak közben meg két filmkritika is ki akart jönni, úgyhogy végül nem írtam meg. Így a gondolataimat a vallásról és az egyházról csak később ismerhetitek meg. A filmkritikát meg majd a honlapra teszem fel, szóval egyelőre nem lesz itt nagy vallás és filmtörténeti kurzus.
Azt hiszem, kitaláltam a tutit, mindenhol anonim leszek egyelőre. A blogon jobban, a honlapon kevésbé lesz titkos a kilétem.
Jó nagy rohanás lesz a hétvége: holnap spanyol, majd rögtön utána élet iskolája, aztán valami kocsmázás, vasárnap meg a nagyszüleim jönnek ebédre. (igen, a befőtt teszi el a nagymamát tipikus esete.) A menü is megvan: sörös-mézes csirkét fognak kapni. Aztán ha beválik, majd a barátoknak is csinálok valamikor.
Lassan megyek moziba. Remélem inkább kellemes csalódás lesz, mint a régen várt Álomnő arculcsapása tegnap. Szeretem Brittany Murphyt. Cuki. Más is észrevette már, hogy mennyire hasonlít mint Holly Hunterre (mindig Helen Huntot akarok írni, pedig őt nem is szeretem annyira). Egyszer még meg is néztem, hogy nem a lánya -e. De nem.
A következőkben meg gyorsan sokat kell majd moziba járni, mert már most le vagyok maradva: még mindig nem láttam a Red road-ot, majd a Vágy és vezeklés a következő, melyet agyondícsérnek minden fórumon, a magyar Kalandorok, Legenda vagyok, Hideg nyomon, Bárányok harapnak :), és akkor kész a január.
És még mindig nem voltam színházban sem.

Na még annyit, hogy a lezárás jegyében belogoltam még egy társkeresőre, a másikért meg még fizettem is; vettem krediteket, és nyitottan, mosolyogva fejlesztem tovább nőiességemet. Majd a társkeresők, vagy a honlap, vagy a blog, vagy az élet csak besodor már nekem valakit hamarjában, akivel egy kicsit jól érezhetem magam, és elvisz az állatkertbe randizni. :D Szép estét, reggelt!

Na, ezt is megértük. Shopgirl blogol. Mert a barátai már kezdik unni a nyavalygását. Azért annyira nem vészes, csak szereti megélni az érzelmeket, még ha azok nem is kellően indokoltak. Így olykor előfordul, hogy csalódottabb, mint ahogy azt a történtek indokolnák. Mert jobban beleéli magát. De nem baj, majd egyszer tán jön valaki, aki hasonlóan szeret lángolni is, fájni is. Mert a fájdalom is jó. Vagyis jó a francot, ha épp fáj. De kell. Mert különben nem érzed, hogy élsz. Akkor meg minek?
Meg a fájdalom mellett annyi minden van. Ha fáj, akkor is tud gyönyörű lenni a világ. Láttátok ma reggel a Holdat? Akkora volt! Bámultam megigézve a troliról munkába menet. És különben is, végre van internetem, itthon, csak az enyém. :) És egy oldal sincs letiltva, mint a munkahelyen, és a társkeresőket is nézegethetem, anélkül, hogy a kollégák szánalmas pillantásokat vetnének rám. Meg kellemes Billie Holiday szól a fülembe. Szóval kerek a világ.
És ha nem lettem volna ma este onlány, akkor biztos nehezebben tudnám elengedni a reményt, mert nem konstatáltam volna, hogy a nem jelentkező pasi akkor sem jelentkezik, ha egyszerre vagyunk onlineok majd' fél óráig. Szóval tényleg szar van a palacsintában. Ez majd csak megadja a végső lökést, hogy ne keressek neki többé mentségeket, hogy vajon miért nem jelentkezik, hiába ígérte meg, hogy fog. Na jó, kicsikartam.
Pedig nagyon jól indult. Részemről kicsit nehezen, de aztán lelkesen, nyitottan ráfordultam a barátkozásra, és nagyon jókat beszélgettünk. Nyitottan, őszintén. Részemről, legalábbis. Tetszett benne, hogy nem nyomul, hogy udvarias, hasonló a gondolkodásunk, hasonlóan imádjuk a filmeket... Aztán már nyitott lettem volna egy találkozásra, bármennyire ráparáztam, hogy ha nincs köztünk kémia, még ezt is elveszítjük, ami már köztünk van, de sajnos történt a környezetében egy olyan tragédia, ami miatt nemhogy találkozni nem tudtunk, de még a kommunikáció is teljesen megszakadt. Nem felejtettem el, sokat gondoltam rá, hagytam neki időt. Aztán egy idő után nem bírtam tovább, beköszöntem, megkérdeztem hogy van, tudtára adtam, hogy én még mindig itt vagyok. Nagyon örült, hogy jelentkeztem, ő is sokat gondolt rám, csak nem akart a maga bajával terhelni. Azt hittem, folytatódhat valami. Végigleveleztünk másfél napot a régi hangnemben, majd elhívtam szilveszterezni a világ végére. Nem válaszolt érdemben. Persze ezen is jól kiakadtam, dühös voltam, annyira, hogy karácsonyi emailjére nem is reagáltam. Majd szilveszterkor küldött egy sms-t. Arra már válaszoltam, de aztán megint semmi kommunikáció. Aztán megint én nem bírtam tovább, egy hétre rá megint én írtam neki, amire megint nyitottan és örömmel reagált, megírta, hogy egyszer elborult az agya, és elindult utánunk a világ végére szilveszterkor, csak lekéste a csatlakozást. Megígérte, hogy többé nem tűnik el. Azóta még egy db emailt kaptam tőle, de minek már? Lehet, hogy közben talált magának valaki mást, és addig akar lebegtetni, amíg ki nem derül, abból lesz -e valami, aztán visszavenne a talonból. Elég praktikus hozzáállás, de oly méltatlan. Persze ugyanilyen alapon ő is gondolhatja rólam ugyanezt, mert az utolsó emailre már én sem válaszoltam. Csak azt mondja meg valaki, miért nézegeti rendszeresen a reglapom a társkeresőn? Reménykedtem, hogy egy dögös friss fényképet ha kiteszek, akkor majd rájön, hogy nem kéne elengednie. De vagy nem elég dögös a fénykép, vagy azt hiszi, azért raktam ki, hogy más pasiknak tessek. Tetszeni is akarok, a kutyafáját, de rá vártam! Hát most el kell engednem, leválok, megyek tovább egyedül az úton. Nem mintha ezt nem élvezném, sőt. Csak vissza kell rendezni a vonalaimat.
Nem mintha lenne időm egy kapcsolatra. :) Spanyoltanulás, szellemi szabadiskola, család, barátok, terápia mellett. De szorítanék időt.
Érdekes felmérés volt múltkor az indexen azt hiszem. Az olvasók szavazhattak, hogy mi a fontos nekik egy nőben. Mindben jeleskedem, bár a nőiségem még nincs tökéletesen megélve, de dolgozom rajta. Na mostmár persze nem találtam meg a cikket, pedig belinkoltam volna. Mindegy.
Nem szeretem a majdot! Ne mondják, hogy majd lesz pasim, majd megtalálom az igazit.... Legalább egy kis ő materializálódhatna már az életemben. Na jó, nem nyavalygok. Befejezem mára. Nulláztam. :)