shopgirlmeans

A mindennapok tudósításával kissé elmaradtam, semmi extra, csak most nem voltam olyan hangulatban.
Szombaton a csoport mindannyiunk nagy bánatára végül elmaradt, este a Fanyűvőben voltunk Kiével, Pannival, Endivel, Mátéval, majd Kiével átmentünk Laciékhoz, ahol remek házibuli volt, többek között a blog szülinapjára. Ezúton is köszi. ;)

Hétfőn fogorvos, kedden Zsével találkoztunk, majd Instant, csatlakozott Réka és később Zsé pasija is. Nagyot beszélgettünk, sokat röhögtünk, de azért az instantról álljon itt még néhány szó. Mert emlékszünk, szerelem volt részemről első és második látásra is, most még meg is szépült azóta, de az hihetetlen, hogy egy ilyen hetente (naponta?) több milliós forgalmat bonyolító helyen nem lehet pótolni a wc-k leszaggatott zárjait, az megengedhetetlen, főként, hogy koedukált. Legyenek már ilyen igényesek, nem olyan nagy dolog. (kávéskaticában is ez van egyébként, egyszerűbb kiírni, hogy kopogj, mint felszerelni egy zárat, pedig olyan hangzavar van, hogy véletlenül sem lehet hallani a választ. Mennyi lehet egy ilyen zár? 200 ft? De még ha 1000 is...) Na mindegy.

Tegnap végül mégis kivettem egy szabit, egész nap otthon, pihentem, ilyesmi, főztem jót, majd este a Zeneakadémiára mentünk tradícionális japán dobkoncertre, a Yo-Soróra. Hát. Érdekes volt, meg nagyon ügyesek voltak, elhallgatom-nézem ezt fél-egy órán keresztül, de ez több mint két órát tartott a Zeneakadémia legendásan kényelmetlen székein. Eleinte csak untam, aztán már idegesített, még egy kis tömegiszony is rámjött, szóval elég rossz hangulatban távoztam. Aztán még beültünk egy sörre a csajokkal (Luj, Panni, Kie, Endi, Réka) és Mátéval a Queenbe, de hamar leléptem. Rég volt ilyen szar estém igazából.

Ja, láttam filmeket is. Érdekes módon az Érzékeny pont nem tetszett. Eleve érzékeny vagyok az ilyen megrontós-pedofilos témára, bár mondjuk az Amerikai szépséget nagyon szeretem, és ez a film valamilyen módon a párja (ugyanúgy Alan Ball készítette, ugyanúgy amerikai kertvárosban, középosztályban játszódik, hasonló téma, csak a kislány szemszögéből, megfűszerezve még egy kis xenofóbiával). Erős benne Peter Macdissi, a Sírhant művek csélcsap festője, mint hipokrita, szigorú apa. Kellemes meglepetés volt benne Toni Colette (nem is tudtam, hogy szerepel benne, ez velem nem szokott előfordulni), ő volt az átlag amerikai ellentéte, aki figyel a szomszédaira, az érzékeny, az egyetlen, aki észreveszi, mi történik, és be is avatkozik (mondtam már, mennyire szeretem ezt a nőt?). Aaron Eckhart annyira vérlázító, tökéletesen hozza a szerepét, mert ezek biztos elhiszik magukról, amit ő is a filmben, hogy "Én nem vagyok rossz ember." Nem a faszt. Beteg állatok. És ahogy mentségeket keres magának, de végül már azt se. Egy esendő szar.

Chris Messina meg, akiről rég tudom, hogy ebben is lesz, sajnos megint nem szerepel 2 percnél többet, mint a VCB-ben sem, asszem túl átlagosan jóképű ő ahhoz, hogy nagy szerepet kapjon.

Alapvetően így visszaolvasva egész jókat írtam a filmről, akkor mi is volt a bajom vele? Lehet, hogy csak túlzottan felbosszantott, mert nem szeretek ilyen alakokkal azonosulni, a Mesterségem a halál is végtelenül felidegesített, hasonló okoknál fogva.

(Azért jó tudni, hogy Summer Bishil, a főszereplő már a forgatáskor is 19 éves volt, nem 13.)

Ami viszont nagyon meglepett, főleg az, hogy mennyire tetszett, a 2005-ös Büszkeség és balítélet. Merthogy sosem voltam én Jane Austenes lány. (Charlotte Bronte-s voltam.) Nem nagyon vagyok egy romantikus filmnéző sem. Ott volt ugye a klasszikus, bbc-s 6 részes Colin Firth-tel és Jennifer Ehle-lel, és nem szeretem a remakeket. Nem értem, mit esznek annyira Keira Knigthley-n. Csak ennyi prekoncepcióm volt a filmmel kapcsolatban. :) Mégis azt tettem be egyik este. És nem hogy nem bántam meg, hanem sőt. Mesélek. Brilliáns a szereposztás. Mr. Bennet a remek Donald Sutherland, neje a (fűbenjáró bűnös) Brenda Blethyn. Lányaik között ott az elbűvölően gyönyőrű Rosamunde Pike (korábbi Bond-lány), és a szertelen és ostoba Jena Malone (Donnie Darko csaja).
Caroline Bingley apró szerepében a csodás Kelly Reilly, mint sznob, távolságtartó picsa (Lakótársat keresünk óta rajondom a hölgyet, főleg a második rész óta), Mr. Darcy nagynénje szerepében Judi Dench, és még tudnám folytatni a sort.. :)

Valahogy realistábbra és keményebbre van véve a figura, mint a klasszikus BBC-sben, és ez nem ártott meg neki, sőt, hozzám még közelebb is áll, mint az a túlzott romantika. Látványra is gyönyörű a film, és nincs hiányérzete az embernek, hogy kimaradtak volna fontos részek, pedig sokkal rövidebb, mint a sorozat. Kapkodósnak sem tűnik ettől. Annyival jobban átjön a végén az a fordulópont, mikor Darcy rájön, hogy esetleg mégis van számára remény, hogy még most is meg vagyok hatódva. Érzékeny és hatásos, és véletlenül sem érzelgős. Ezután a Lizzy és az apja közötti beszélgetés meg tovább fokozza ezt. (Az apa-leány kapcsolatokra amúgy is érzékenyebb vagyok mostanában.) De az a beszélgetés egyszerűen szívszakasztó volt.

Matthew Macfadyen Mr.Darcyként nekem egy kicsit fura volt eleinte, de a végére megértettem azt a koncepciót, ami nyomán haladt, és zseniális.

Keira Knightley-ról pedig lassan kénytelen leszek elfogadni, hogy jó színésznő egyre igényesebb szerepválasztásokkal, lassan megszeretem. Harciasabb és reálisabb, mint Jennifer Ehle volt.

Többszörnézős egyértelműen.

Tavasszal szeretnék fűben heverészni, padon üldögélni, hídon kézenfogva sétálni, jó filmeket látni, szabadtéri koncerten zenét hallgatni, capresét enni, Rómaira menni, hídon biciklizni...