shopgirlmeans

Meg tudnám szokni a három napos hétvégéket. Bár persze még ez sem volt elég mindenre, pl. mádrét jól megsértve haza már nem jutottam. Pénteken csak tettem-vettem otthon (igazából kurva hatékony voltam), punnyadtam, filmet néztem, stb. Szombaton KisÁval csoportoltunk, és utána végre először sikerült együtt beülnünk a wifibe, ahová csatlakozott Kie, Réka, Máté... Vasárnap meg megint kidobott az ágy kurva fáradtan, másnaposan magából 8-kor, kicsit ideges voltam. Aztán összeszerveztem a napot, felpattantam a bicóra, kikerekeztem a nagyszülőkhöz Kőbányára, húgomék is átjöttek, ebédeltünk, majd megnéztem a húgomék új albiját, nagyon szuper, végül hazakerekeztem. Közben még a lánc is leesett, beszorult, de volt nálam csavarkulcs, szóval megoldottam. :) Közben kábé 50 bringás ment el mellettem, de egyik sem kérdezte meg, hogy mi a helyzet. :( Never mind, nyakig olajos lettem, de megoldottam. (Azért pöttyet kifingottam attól a 20 kilitől.)
Láttam a The Visitort, ami nem valami horror, vagy ufós-intrúderes, hanem egy érzékeny amerikás-bevándorlós dráma, főszerepben Nathaniel Fisher Sr.-ral, azaz Richard Jenkinsszel. Szép film, egyszerű, emberekről, kapcsolatokról szól szűkszavúan.
Vasárnap reggel meg KisÁ javaslatára megnéztem a Becoming Jane-t, a Jane Austen életéről szóló filmet. Főszerepben a meglepő módon mindig remek és egyre remekebb Anne Hathaway, partnere James McAvoy, mellettük pedig Julie Walters, James Cromwell, Maggie Smith... Féltem ettől a filmtől, de igaza volt KisÁnak, tényleg jó. Nem tudom, mennyi a történeti hitelessége, de vicces ráismerni a későbbi regénybeli karaktereire az ő életéből, és egészen érzékenyen és szépen van levezetve sorsának tragédiája. Én nem tudtam kb. semmit az életéről, itt most fogok egy kicsit SPOILERezni, szóval ne olvassa tovább, aki nem akarja ezt tudni. Azon gondolkoztam a vége után szipogva, hogy milyen érdekes, hogy ezeknek a nagy romantikus írónőknek (Brontek, Austen) általában sosem volt olyan boldog élete, mint a regényhőseiknek. Persze az álmodozásaikat írták meg ők is, és akinél minden rendben van, az valószínűleg nem is álmodik arról, hogyan lehetne, de milyen ellentmondásos, hogy akik évszázadok óta ilyen hatással vannak a bakfisok érzelmi fejlődésére, azok szerencsétlenebbek voltak bármelyikünknél. Azok tanítanak minket a szerelemre, akik sosem élhették át igazán, egy viszonzott tartós kapcsolatban. A szerelem innentől kezdve lehetne csupán illúzió, és angol aggszüzek hagymázas téveszméje, de azért szerencsére látni élő példát, például a szüleimet. :) Van remény.
Ami nem annyira tetszett a filmben, hogy nem volt kellőképpen alaposan levezetve, hogy ők most hogyan és miért esnek egymásba Tommal.
Ja, meg My Blueberry Nights-ot is láttam, hááát, gyengus.

Más. Szombat óta röhögök nagyon -kínomban, többnyire-, mert kaptam egy olyan infót KisÁtól, ami elég szemét fricskája a sorsnak, végzetnek, nevezzük, ahogy akarjuk. Ezzel most kezdeni kell valamit. Meg kell bocsátani, el kell fogadni, el kell felejteni, tovább kell lépni. A megbocsátással amúgy is van dolgom...