shopgirlmeans

Micsoda hét! És még nincs vége. Ez a hét lehetne nagyjából a mérföldkő, hogy hogyan akarok élni hosszú távon. Nyitottan, pörgősen, spontánul, új helyeket megismerve, vidáman. Talán egy kicsit több pihenéssel, és kevesebb orrfújással.

Kedden végre meditáltunk NagyÁval, a lelki segítőmmel, vagy hogy is nevezzem. Ő egy kineziológus, akihez fél éve járok már "terápiára". Nyilván nem arról van szó, hogy kattant lennék, vagy ilyesmi, csak szeretnék jobban működni a világban. Féltem ettől a meditáció-dologtól, mert nem vagyok én egy ilyen ezoterikus, lila lélek, meg van az emberben egy jó adag kudarctól való félelem is. Erre nagyÁ azt mondta, hogy na ezt felejtsem el, mert ez milyen hülye nyugati mentalitás, hogy csak az van belénk nevelve gyerekkorunk által, hogy sikerorientáltság, hogy mindenki csak az elért dolgok által látja magát igazolva, miközben keleten ugye azt mondják, hogy a részvétel a fontos. Úgyhogy a meditációt nem lehet elrontani, ha nem megy, meg lehet próbálni újra és újra, de bármi történik benne, azt én csinálom magamnak. Ezek után hülyén hangzik kijelenteni, hogy milyen jól sikerült. :) Teljesen elérzékenyültem a végén.

Úgyhogy nyitottan várom a következőeket, mert tényleg nagyon jó volt ez nekem.

Szerdán végre találkoztam régi barátommal, BB-vel, aki főiskola elsőben volt nagy haverom úgy egy fél évig. Nagyon jó volt újra látni, ott folytattuk vele is, ahol abbahagytuk, és még mindig nagyon jó bármit megbeszélni vele. Furcsa, hogy mindig is úgy emlékeztem rá, mint kapcsolatban élő emberre, aki mindig tartozik valakihez, bár sosem ismertem személyesen a barátnőit. Most meg éppen abban a fázisban tart, hogy véletlenül sem akar tartozni senkihez.

De ettől eltekintve úgy látom rendben van, és ennek örülök. Remélem, élőbb lesz a kapcsolat egy kicsit közöttünk.

Csütörtökön remek helyen voltunk, bár az nem tetszett, amennyit fizetnem kellett a végén, de ez biztos az én hibám is. Már az asztalfoglalás is vicces volt, mert a munkahelyi készülékről hívtam fel a hely honlapján található két mobilszámot, de mivel egyiket sem vették fel, el is tettem a kérdést későbbre az agyamba. Mikor kb 3 óra múlva visszahívott a faszi, és bemutatkozott, fogalmam sem volt, hova tegyem. Mert a nevére emlékeztem, de arra nem, hogy mivel is kapcsolatos, úgyhogy mondtam neki, hogy várjon egy kicsit, mert rá kell jönnöm, mért kerestem. :) Kicsit sem nézhetett hülyének. Persze ő is segíthetett volna, hogyha a nevén kívül még azt is közli, hogy Spájz. (http://www.aspajz.hu/) Mindenki járjon spájzba!

Addigra az ájulás közelében voltam a fáradtságtól, tipikusan az az este volt, aminek úgy indulsz neki, hogy egy pohár bor, aztán ágy. Ebből persze megint öt pohár lett, mert annyira jó volt az asztaltársaság, hogy nem volt szívem otthagyni. Arról is beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, hogy ha már én nem tudok segíteni a középső húgomnak, akkor legalább nagyÁhoz kéne elcsalnom, mert ő biztos tudna neki segíteni. Sajnálom, szégyellem, hogy itt volt nálam két napig, és összesen ha 40 mondatot dumáltunk. Jó, nem a legjobb volt az időzítés, mert nagyon sűrű hetem volt, de rá mindenképpen több figyelmet kéne fordítanom.

Pénteken egész nap borzasztóan folyt az orrom, és estére már konkrétan betegnek is éreztem magam, de hát színházjegyet nem pazarlunk természetesen, úgyhogy elindultunk a Vár felé Kievel, de előtte még úgy terveztük, megiszunk egy pohár bort, hát betértünk a korábban kinézett Alkoholos filc kávézóba a Várfok utcában. Ahol is a legolcsóbb bornak 230 decije, de az már nem is volt, csak a 360-as kategóriától. Majdnem mégis ottmaradtunk, de aztán szerencsére mégsem. Mentünk tovább kissé letörve, majd kb 20 méterrel feljebb megleltük a Várfok borozót, ahová félénken beléptünk, és megkönnyebbülve állapítottuk meg, hogy ez a mi helyünk. :) 250 Ft-ból ittunk mindketten egy nagyfröccsöt, meg én még egy zsíroskenyeret is ettem, ami finomabb volt, mint előző nap a töpörtős kenyér a Spájzban. Mindenki járjon Várfok borozóba!

A színház sajnos nem volt nagy szám - Lorca-esten voltunk a Nemzeti Táncszínházban -, de azért egynek jó volt. Végig azon gondolkoztam, hogy kire emlékeztet annyira a "főszereplő" pasi. A végén jöttem rá, hogy frissen elment Bence haveromra.

Kifelé menet találkoztam a volt matektanárommal, Edit nénivel, rá is köszöntem, majd olyan zavarba jöttem, mintha még mindig 16 lennék, ő meg feleltetne. Pedig szerettem, és matekból is jó voltam. Miért nem tudok kellően magabiztosan megnyilvánulni az ilyen szituációkban? Hogy akarok így találkozni a fiúkkal a gimis osztályból, ha még egy matektanártól is így megszeppenek?

Szombaton spanyol reggel, szerencsére megint az enyém lett az egyik legjobb teszt, pedig szégyenletes módon ki sem nyitottam az elúlt héten. Megint átismételtük a zöldségeket, meg gyümölcsöket, és persze ebben nem vagyok nagy spíler. Olaszul sem tudom őket. Minek? Rámutatok, hogy abból kérek egy kilót. Minek tudnom a nevét? Tudom, szűklátókörűség, lustaság, fujj. Jövő héten megtanulok minden zöldséget meg gyümölcsöt, meg ruhadarabot spanyolul meg olaszul.

Megint beköszönt hozzánk kétszer Simon, az angoltanár, aki egy perc alatt eléri, hogy 7 nő ellenállás nélkül olavadjon el. Olyan stílusa és beszélőkéje van! Azt hiszem, pénzkidobás lenne elmenni hozzá tanfolyamra, mert úgysem bírnék figyelni. :)

Aztán elmentem nagyanyámhoz, mondtam magamban, hadd örüljön, meg útba is esik, meg úgyis van egy órám. Hiba volt. Most fogalmazódott meg bennem egyértelműen, hogy az öreglány egy dementor. Felvettem a pajzsomat, de még így is úgy leszívott, hogy csak lestem. Expecto patronum!

Aztán menekültem kisÁhoz, az Élet iskolája nevű csoportunkba. Igazából nem tudom senkienek pontosan elmagyarázni, hogy mit csinálunk ott. Kéthetente találkozunk három-négy órára, és fontos dolgokról beszélgetünk. Tegnap például a gonosz megjelenési formáit boncolgattuk tovább. Jó volt nagyon.

Utána elindultunk Pannival a Blaha felé, remélve, hogy a többeik már összerendeződtek, és nekünk csak csatalkozni kell. De persze még mindenki otthon volt, keztünk letörni, hogy behal majd az este. Mindenesetre bementünk a Tekébe, ahonnan azzal a lendülettel fordultunk is ki, mert akkora füst volt, hogy az még nekünk is soknak tűnt. Dévánkoztunk, merre tovább, aztán végül kikötöttünk Réka háza előtt, hát felmentünk, és ott borozgattunk meg beszélgettünk egy órát, majd célba vettük a Corvintető, miközben Lujzit is összeszedtük. Beszálltunk a liftbe csak mi, meg Peti, a liftesfiú, ki rögtön elkezdett minket felesekkel kínálgatni öccáért, de nem kértünk. Majd a lift megállt. Majd kaptunk ingeyn felest, miközben Peti telefonos segítséggel próbált minket kijuttatni a liftből, bár mi nagyon jól szórakoztunk. Közben kiderült, hogy nyóccá lesz a belépő, és csak kb 11-től lesz a koncert, tehát mikor újra a földszinten kirakott minket, arra jutottunk, hogy alapozni drága, meg amúgy is, addig menjünk át akkor a Hunniába a Takáts Eszterre. El is indultunmk, közben vicces cigivásárlás az aluljáróban, meg megmutattam Lujzinak és Panninak a Boros-t a Belgától, amin szétröhögték magukat az aluljáró közepén. Végül elértünk a Hunniába, ahol kiderült, hogy oda meg ezer a belépő, és már szünet van. Na itt kezdtem nagyon letörni, hogy nem lesz semmi az estéből, de Lujzi egy pillanat alatt elbűvölte a beengedőembert, aki végül öccáért beengedett minket, és még azt is lefogyaszthattuk. Nem tudtuk, mit vállaltunk, csak mikor felértünk a lépcsőn. Olyan szinten volt tele a hely, hogy ott már röhögtem. Szerencsére Panni és Réka megoldották a piavásárlást, mi meg Lujzival beverekedtük magunkat a színpad elé, közben Takáts Eszti is odaköszönt nekünk, mintha régi haverok lennénk. Tök jó volt a hangulat, szimpatikus emberkék voltak, és tök szép pasik. Mennyit változott nyár óta Takáts Eszti! Még Vigándpetenden kóstoltuk meg először élőben, és akkor is jó volt, de nagyon félénk. Most meg nyitottan, vidáman, önbizalommal telve csinálta a sót, tök jó volt látni. És milyen helyes volt a nagybőgőse! Mindenki járjon Takáts Eszterre!

A buli véget ért, úgy döntöttünk, nem megyünk már Besh o droM-ra, mert már nincs értelme, aztán én úgy döntöttem, hazaindulok, bár remek este volt, de már vágytam az ágyam után, és úgy éreztem, az estéből úgysem lehet többet kihozni. Hazasétáltam hát, pontosan 45 perc alatt sikerült ezt abszolválnom. Közben üvöltött a zene a fülembe, és remekül szórakoztam, néha még táncoltam is. Meg énekeltem. Furán nézhettek rám a mellettem elhajtó taxik.

Ma meg azt álmodtam reggel, hogy színházba mentünk tán Kie-vel, és mögöttünk két folyton beszélgető faszi ült, akire rá-rászóltunk, míg a színpadon el nem kezdett operaáriát énekelni Mogyoró haverom, amikor az emberek menekülésszerűen elkezdték elhagyni a termet. De mi még kitartottunk, mert szegény Mogyoró, legalább mi szolidarítsunk vele. A faszik is bent maradtak, aztán az előadásnak egyszercsak vége lett, tán kudarcba fulladt, én meg elkezdtem jobban odafigyelni a faszik hangjára. Majd hátrafordultam, és megkérdeztem: Te szinkronhang vagy, ugye? Bólintott, én meg közben már felsikkantottam, hogy "Te a László Zsolt vagy!", és megint bólintott kicsit fintorogva, mert újra és újra elmondtam, hogy Úristen, te a László Zsolt vagy!. Majd kijelentette, hogy ne is reméljem, hogy eljátssza, hogy ő Luke. Mire én sértődtem meg, hogy erről szó sincs, és mennyire szeretem a hangját, stb. Mellette meg a Nagy Ervin volt a másik faszi, de ő nem nagyon szól, csak vizuális díszítőelemként jelent meg valszeg. Na a vége az lett, hogy beültünk velük valahova, és dumáltunk, miközben én kezdtem hulla szerelmes lenni Zsoltba, aki álmomban persze sokkal szebb és fiatalabb volt, mint a valóságban. És elmondtam neki, hogy én bár imádom a hangját, de már sokkal hamarabb kiszúrtam magamnak a színházban, mint hogy ilyen felkapott lett volna, mint szinkronhang. Felcsillant a szeme, ennek örült, meg kezdtem neki én is egyre jobban bejönni, végre nem egy buta üresfejű liba... :) Megkérdezte, miben láttam, mondtam, hogy a Cseresznyéskertben. De közöltem vele azt is, hogy viszont ez a Tűzvonalban dolog egy kalap szar, mire egyetértően bólogatott. Kicsit zavaros a vége, mert valahogy bekerült a képbe az anyám, Zsolt őt hívta el valahova, amin én tök kiakadtam, hogy már megint nem engem választanak, őrjöngve rohangáltam a városban szemfestéket keresve, de már minden bolt zárva volt, úgyhogy hazamentem, Zsolt útközben valahogy szembejött, és mosolyogva jött felém, mire én elküldtem melegebb éghajlatra, ellöktem magamtól, és sírva szaladtam hazafelé. Ő meg jött utánam, hogy mi bajom. Én meg elmondtam neki, hogy ez milyen szemét dolog, hogy anyámat hívja randira, miközben engem is fűz. Ő meg kiröhögött, hogy ez nem is randi, és ő igazából velem akar lenni. Aztán kis heppinesz, de nem hagyott nyugodni a dolog, megbeszéltem anyámmal, hogy játsszuk el, hogy én szakítok Zsolttal, ő meg úgy tesz, mintha nyitott lenne felé, mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg én kellek neki. Nagyjából itt lett vége, a többi már teljesen félálom, miközben kezdtem figyelmes lenni a szomszédból átszűrődő hangokra. A szomszéd lánynak vidám vasárnap reggele volt. :)

Mennyire tud az ilyesmi zavarni, ha ismerősről van szó, így meg csak egy vicces adalék. Lehet ezt egyáltalán könnyen kezelni, ha hallod például a lakótársadat? Én nem tudom, ehhez én túl prűd vagyok. Na persze amikor ennek ki voltam téve, akkor már ez volt a legkisebb baj, mert fejétől bűzlőtt a hal...

Most meg lassan készülnöm kéne, mert karmester haverommal találkozunk, aki nagy örömömre most közölte, hogy találjam ki, hova menjünk. Persze vasárnap délután a Spájz és a Tandem is zárva. Miért nem tud egyszer valaki más gondolkozni helyettem, hogy csak annyi dolgom legyen, hogy szépen illatosan megjelenek? Pótkulcs is csak ötkor nyit. Lassan nincs több olyan ötletem, amihez ma igazán lenne kedvem.

Az imént próbáltam hívni, és épp lemerült a telefonja, mielőtt kimondhattam volna, hogy legyen akkor szimpla kert. Most itt ülök kisminkelve, frissen lakkozott körmökkel, és remélem, fel tud majd hívni valahonnan, ha beér a vonata, mert mostmár úgy rákészültem, hogy kimozdulok.