shopgirlmeans

No legyen, elsőképp nyilvánosan is hamut szórok a homlokomra, mert ezexerint nem volt elég szóban. Amit anno a húgomék párkapcsolatáról írtam, azt már nem úgy gondolom, elnézést kérek érte, nem volt jogom nyilvánosan ilyen véleményt alkotni. Azt hittem, elég, ha szóban elnézést kérek érte, pedig ha nem teszem, valószínűleg el sem olvassák, mert csak később csatlakoztak be, de nem. Egyszerűbb lett volna, ha kitörlöm a vonatkozó részt, de nem tehetem, igyekszem ahhoz tartani magam, hogy egy blog egy fejlődési folyamatot is mutasson, és ha tegnap más ember is voltam, őt sem tagadhatom meg. Bár ő még dühösebb és ítélkezőbb volt.
Valóban, nekem aztán nincs jogom tanácsot osztogatni, meg véleményt formálni. Nem tagadom, fáj, hogy elvesztettem a barátnőmet, ahelyett, hogy nyertem volna egy öccset. Nem tagadom, irigy vagyok arra, hogy a húgomnak hamarabb kiteljesedett az élete ilyen téren, sőt, úgy látom, általában is jobban megy. És nem tudom ezeket a dolgokat máshogy érezni, de egy csöppet sem szégyellem, mert szerintem ezek teljesen normális érzések.

Na egy nyugtató kis Michael Bublé a nagy kitárulkozásra: http://www.deezer.com/track/72541

Múlt kedden Manka nagy nehezen rávett, hogy töltsem velük az estét, kicsit nyafogtam, mert már akkor sűrűnek látszott a hét, de aztán felmentünk Mankához, nagyokat nevettünk, sütit meg lapcsánkát sütöttünk, beszélgettünk, egyre többen lettünk, aztán ahogy egyre kevésbé lettünk szomjasak, kitűnt, hogy nem fogok hazaérni a Régimódi történetre, a buli meg lassan nosztalgiapartyba csapott, a youtube-ról halgattunk East17-t, meg NKOTB-ot meg Transvision Wamp-et.
(Közben Laci haverom megpróbált összehozni minket Manka haverjával, közöltük, hogy pattanjon le rólunk, csak azért, mert mindketten egyedülállók vagyunk, nem kell nekünk feltétlenül egymásnak esni. Épp az a jó ebben a társaságban, hogy nincs semmi szikrázás, megfelelési kényszer, önmagam lehetek.)

Szerdán érdekes estém volt. A Sherlockban gyülekeztünk, Kie, Panni meg a párja, Endi, Réka, aztán régesrégi haverok csatlakoztak hozzánk, akiket bár szívesen láttam, azt kellett megállapítanom, már nem sokat jelentenek. Csak régi haverok, semmi több. Jó őket látni, de évekig sem hiányoznak. Magamon is meglepődtem. Lassan megtanulom elengedni az embereket? Hamar haza is húztam Hősöket nézni, de minek? Egyre együgyűbb ez a sorozat, és ez egyre bosszantóbb.

Pénteken munka után elmentem még egy gyorsat vasalni, aztán megint meglepve magam, kedvet kaptam sörözni menni a régi call-centeres kollégákkal (10 óra munka után), úgyhogy hazarohantam, villámzuhany, smink, és vissza a B citybe, (most előrelátóan majdnem fél óra késéssel, nehogy úgy járjak, mint a múltkor), és már szerencsére ott voltak, és nagyon örültek a felbukkanásomnak, mert korábban azt mondtam, nem megyek. Nekem is nagyon jó volt velük. Lassan egy éve nem dolgozom velük, de még mindig olyan lemenni közéjük, mintha hazamennék. Nem tudom, fogok -e még valaha ilyen csapatban dolgozni.

Szombaton anyuval vásárolgattunk, legalábbis próbáltunk, aztán hazamentem vele, nyugodt, beszélgetős, röhögős hétvége volt, macskáztam egy csomót a vadiúj cicájukkal, Zoknival, akinél elbűvölőbb macskával még életemben nem találkoztam. Aztán vasárnap vissza a városba, felugrottunk meglátogatni egy rokon nénit, akit nagyon szeretek, és évek óta nem találkoztunk, majd hazahoztak, átültettem a virágokat, megjavítottam a videót, takarítgattam, pakolásztam, majd döglöttem, míg el nem indultam találkozni a csajokkal (Endi+Panni+Kie) a wifibe (mármint az Akadémia sörözőbe, csak mi hívjuk így).

Tegnap meg megnéztem a családom által nagyra méltatott P.S. I love you című filmet, amitől sajnos egyáltalán nem voltam elragadtatva. Nekem nem őszinte, nem tetszenek a főszereplők sem, Hillary Swank nekem tökre nem hiteles egy ilyen szerepben, Gerard Butler meg annyira belémégett, mint King Leonidas ("This is Spartaaaaaaaa!" oáhhhh), hogy egy percre sem tudom feledni a film alatt. (Na jó, Jeffrey Dean Morgan cuki. (az amerikai Javier Bardem) De ő Bogié. :))

Álmomban a hugoméknál voltam valami padláslakásban, aztán egyszer csak menekülni kellett valamiért, és száguldottam le egy kiskocsin ülve a kanyargós folyósón majd lépcsőkön is egy nagyonkövér pasiba kapaszkodva, aki valami titkosügynök volt, és meg akart menteni. Száguldottunk lefelé, kerülgettük az ellent, mire megmenekültünk, beleszerettem, ő meg lehámozta magáról a kövér-gúnyát (mint a Mrs. Doubtfire-ban, vagy a Gagyi mamiban, vagy ilyesmi, csak álruha volt), és boldogan éltünk, míg meg nem haltunk. :)

(Hozzátenném, a nagyobb darab férfiak megnyugatására, hogy sose volt esetem (na jó, ez nem igaz, de 16 éves korom óta nem) a szálkás, izmos típus (az max vizuális élmény), alapvetően azt szeretem, ha egy pasi nagyobb nálam. (Na jó, a melle azért ne legyen nagyobb, de erre még nem volt példa.))

Hiányzik az ölelés. Legfőképp egy nagy, jóillatú férfié. A múltkor állt mellettem egy ilyen a villamoson, alig bírtam visszafogni magam, hogy ne boruljak a mellkasára. :) Szóval a lányokat lehet ölelgetni, de ők mind lányok, és picik, a fiúbarátok meg, akiket szívesen ölelgettem, eltűntek köreimből. Talán emiatt hiányoznak a legjobban. Anyukám sem szeret ölelkezni.

Mai szcsr: Seress Zoltán, László Zsolt, Csuja Imre, Dörner György

Altató: http://youtube.com/watch?v=MEaxoSMUgXI