Bécs I.

No, hol is kezdjem. Remekül összeszerveződött bécsi kirándulásunkra péntek este hatkor indultunk a Petőfi-hídtól. A lefele út egy kissé nyögvenyelősen indult; dugó volt kifelé, meg kellett állnunk biztosítékot cserélni, mert nem ment a gps töltése, de aztán minden a helyére került. A lefele út legnagyobb vicce egyértelműen a cigányvajda hangon vakeráló gps volt (bár "csöppet" rasszista, de az első órában nagyon szórakoztató). Barátunk vezetésével negyed 10 körül meg is álltunk a célállomás előtt. Én még úgy terveztem, elindulunk egy kicsit az éjszakába, de Botond olyan terüljaszalkámmal fogadott minket - hogy Zsé Kleiner Feiglingjait ne is említsem -, hogy végül egy lépést sem tettünk tovább. Az est fénypontja mindenképpen az volt, mikor az épp kortyolgatott vörösbor üvegét nézegetve felsikoltottam, mert az bizony cortonai vörös volt (Napsütötte Toszkána, ugye).












Valamikor nyugovóra tértünk, hogy másnap frissen vágjunk neki az ismeretlennek. Volt némi tervünk, de semmi kőbe vésett. Mivel Réka lekéste a vonatot, eleinte Katzéval kettesben vettük nyakunkba a várost. Beblicceltünk a Pratensternre, megvolt a Nasch- és a Flohmarkt. Az előbbin sikerült csőbe húznia az olajbogyómaffiának, ez egy időre letörte kicsit a kedvem, mert én olyan szívemre vevős vagyok, de azért igyekeztem túllépni rajta. A Nordseeben megejtettük a reggelit is, majd haladtunk tovább. Folyt. köv.