shopgirlmeans

Tegnap kiolvastam egy remek könyvet: Anna Gavalda: Együtt lehetnénk. Még egy vagy két éve karácsonyra kaptam anyámtól (imád olyan könyveket ajándékozni nekem, amivel arra céloz, hogy szerezzek már pasit, mintha legalábbis tudat alatt meg lenne róla győződve, hogy ez egy választott életforma. Persze csak szeretetből. :), de 600 oldalas vastagságát látva valamiért nem kezdtem bele. De most különböző okok miatt megint nagyon sokat olvasok (hurrá!), múlt héten is bőven több, mint 1000 oldal volt, így levettem a polcról. És az első perctől magába szippantott ezeknek a furcsa szerzeteknek az élete, alig tudtam letenni, közben meg igyekeztem lassítani, hogy minél tovább élvezhessem, hol ríkatott, hol röhögtem, és többnyire nagyon vágytam Párizsba. És nem is tudom igazán megfogalmazni, mi az, ami miatt annyira jó. Talán mert emberi, hiteles, őszinte. Nem tudom, de csak ajánlani tudom, bár a vége elég kurtán-furcsán össze van csapva, de az előtte lévő 550 oldal minden betűje megéri. Azt viszont kikérem magamnak, hogy annyira nem kreatívok a borítóért felelős emberek, hogy a film egy jelenetét teszik a borítóra! Innen, ha még el is kerültem a filmet, a plakátját, az előzetesét, akkor sincs esélyem teljesen tiszta lappal indulni, és csak Audrey Tatou-nak és Guillaume Canet-nak tudom eléképzeli Camille-t és Franckot. Kapják be, üzenem.

A könyv hangulata valamiért emlékeztetett egy kicsit a csodás Wilbur wants to kill himself-re, így este jól meg is néztem újra, és olvadoztam: Jamie Sives annyira, annyira az esetem*... Egyébként meg a dán dogmások skóciai bérmunkába történt kiruccanását mindig megérint.

*nyilván azért, mert kurvára emlékeztet valakire. Bár nem esküdnék meg, hogy csak ennyiről van szó.