Amikor rájössz, hogy a Rubophen az Paracetamol. :D

OMG. Az imént tettem le a telefont, életem első telefonbeszélgetése, amit tolál hollandul nyomtam le. Munkaügyben. :D Semmi komoly, de kurvajól esik a lelkemnek, hogy most képes voltam erre. 

Tejóisten, Dalfutár, mitcsinálsz????

mostanában

Voltam múlt héten először olyan fodrásznál, aki nem beszélt angolul. Lett volna az üzletben, aki igen, de megoldottam. :D
Múlt héten volt az is, hogy először vezettem az autót autómosóba. Most azzal fenyeget a pasim, hogy legközelebb Amszterdamba megyünk, és a csatorna partján kell párhuzamosan parkolni. Na persze. 
A két gyönyősűséges kiscicánk nő mint a bolondgomba, és ugye két leánykát akartam, de egyiküknél hogyismondjam, kibújt a szög a zsákból. Még jó, hogy neki volt olyan neve, amit egy betű lecserélésével lehetett férfiasítani. 
És emlékeztető jövőbeni önmagamnak: Ne daueroltass! 

Na ma végre megfejtettem, mi bajom van: Több mint egy éve Hollandiában élek, a pszichomókus megmondta mondjuk, hogy az első 6-8 hónap nem lesz könnyű, de azóta sem lett jobb. Hát ma rájöttem, hogy nem szórakozom eleget. Nem kapcsolódom ki. Az elmúlt másfél év masszívan problémamegoldás folyamatosan, költözésre felkészülni, mindennap hollandul tanulni, lakást keresni, majd újra lakást keresni, lakást felújítani és berendezni, vezetni kezdeni újra, Hollandiában, közben vinni a háztartást. Meg szervezni az utazásokat, amit imádok ugyan, de azért kurva kemény meló. Állást keresni, újra állást keresni, közben aggódni a pénz miatt. Próbálni új kapcsolati hálót kialakítani. Hát meg az sem segített, hogy két éve a covid van, szingli vagyok egyedül élek, 100% énidő egyik napról a másikra fordult az ellenkezőjébe. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a zembert, és én akartam külföldre költözni, csak közben teljesen elvesztettem magam. Nyilván nem véletlen, hogy 5 nap után felmondtam tavasszal a munkahelyen, és azóta biciklis futárkodom, ami persze sem elég munkát sem elég pénzt nem ad, és még le sem fogytam tőle, de legalább viszonylag kevés szorongással és szocializálódással jár.

Szóval erre jutottam ma, aztám meg néztem ki a fejemből, hogy oké, de egyáltalán mi jelenti nekem a kikapcsolódást, szórakozást? És hogy kéne ezen változtatni. 

Például szerettem koncertre járni, nem voltam két éve, de már nem is vágyom, mert nem bírom a tömeget. 

Szeretek hegyekben lenni, hát majdnem két éve nem láttam hegyet. 

Szeretek mély beszélgetéseket folytatani a barátaimmal és nagyokat röhögni. Hát még nincsenek új barátaim itt, az otthoniak közül egy maradt talán, akivel szeretnék sok időt tölteni, de hát ő otthon van. 

Szeretek via ferrátázni. Lásd hegyek hiánya és túlsúly. 

Szeretek a tengerben hullámozni. A legutóbbi jó tengerben hullámzós nyaralás három éve volt. (Ezzel az említett baráttal, akivel sokat túráztunk és mély beszélgetéseket is folytattunk.) Jó, voltam aztán Portugáliában, de ott nem sokat voltam vízben, tavaly meg a Cote d'azurön, a fene a hálátlan pofámat, nem sok hullámzás volt ott sem, és összességében nem jó emlékként maradt meg. 

Kurvanehéz új barátokat találni, mert az utóbbi években full introvertált lettem, és semmi indíttatásom szocializálódni, hogy kiválogassam azt, akivel lehetne valamit kezdeni. Elmegyünk persze az expat találkozóra minden hónapban, de mélyebben még senkivel nem sikerült kapcsolódnom. Akivel nagyon éreztem a csít, az meg teherbe esett, és valószínűleg nem jól reagáltunk erre a hírre, mert azóta egyszer sem kontaktált. 

Na szóval ez van, megint ki kell találni magam, legalább megvan a probléma és a nullpont, innen el lehet kezdeni dolgozni. 

Meg közben meg full lelkifurdalés, hogy egy hálátlan dög vagyok a jó sorsomnak meg a zembernek, aki nyilván a legjobb változatomat érdemelné.

Meg hát a faszomat. Telik ez az egy élet, én meg elfelejtem, hogy kell élvezni?!?

Ez is Chicago: két napja ágyban, algopyrin és alvás. 😭 De mondjuk úgysem javallott kimenni; kanadai erdőtüzek füstje borítja a várost, és rekkenő hőség van. Szívem szakad meg, komolyan. 😭😡

Szürreál lvl. 5000. Itt ülök Chicagóban, egy másik kontinensen, egy külvárosi ír pubban vacsorázva egyedül (a pasim otthon fekszik betegen a szálláson). Jobban otthon érzem magam mint sok helyen Európában. Mármint nem az ír pubban, hanem Chicagóban. 😀

Na a második nap már sokkal jobb volt, csökkenő imposztor szindróma. 

Hát megkaptuk az autót pénteken, aztán a hétvégén egy csomót vezettem - hogy gyakoroljak -, kétszer lementünk a munkahelyre különböző útvonalakon, meg az ikeába' is voltunk és ettünk golyókat -, és ma reggel már egyedül kellett levezetnem, végül az autópálya mellett döntöttem, szóval 54 km oda, 54 vissza. Megugrottam. Vicces volt mondjuk, hogy jeges ablakkal indított a reggel, és nem volt ehhez semmi eszközöm, nem számítottam rá, de megoldottam. Aztán több mint 8 óra a munkahelyen, millió kézfogás, meetingek hollandul, excel hollandul (ez aztán nem is volt akkora quest), és most imposztor szindróma lvl. 100000. Jajj. Hát meglátjuk. Kitartok, megtolom. De be vagyok szarva mint állat. :D

Volt egy ilyen művészeti-est nálunk, a zember benne van egy színjátszócsoportban, és meghívták őket, hogy mutassanak meg kétszer 5 percet a készülő darabból, emiatt végig kellett ülnöm a maradék két órát is, amikor magamutó helyi középkorú pasik mórikálták magukat, hát - nem volt jó. És egy idő után feladtam, hogy megpróbáljam érteni őket. De ennek ellentélezéseképp ma meg voltunk a bankban, és 90%-ot értettem, amit a bankos néni mondott. 

Mondjuk jövő héten már hollandul varázsolni az excel képleteket, na az szép lesz. :D

Hát ez a holland állás dolog azért megér egy bejegyzést. Végigmentem még novemberben egy álláspályázaton, amit sikerrel is zártam, és megkaptam az ajánlatot. Viszont nem volt jó előérzetem, nem volt meg a kémia, úgy tűnt, három főnököm lenne, akik elvárnák, hogy kémkedjek a másik után, és még messze is volt, így nem fogadtam el, bármennyire erősködtek. (Még hónapokkal később is hirdették az állást, szóval nem csak nekem volt büdös.) Majd kiléptem a régi munkahelyemről november végén, és két hónap sabbaticalt terveztem (ezt is mikor engedhettem volna meg magamnak Magyarországon?), és januárban kezdtem el újra pályázgatni. Aztán egyre kilátástalabbnak tűnt a helyzet, és már azt is kitaláltam, hogy jó, most egy darabig nem is akarok szellemi munkát, teljes állást, irodai munkát, a zember szerencsére keres olyan jól, hogy ha elmegyek pakolászni egy héten pár nap egy raktárba, már jók vagyunk. Hát ilyenekre pályáztam javarészt. 
És aztán az egyik ilyen jelentkezés folylmányaképp egyszercsak felhív egy csaj egy temp agencyből, hogy ne haragudjak, ő tudja, hogy nem erre jelentkeztem, de az egyik cégüktől (ahova gyári dolgozókat közvetítenek) befutott egy megkeresés, hogy kéne nekik egy excel- és data varázsló, és ezt ő tök véletlenül látta, és tök véletlenül látta az én CV-met is, és szerinte ez nekem van kitalálva, és nem érdekel-e. És abban a kisvárosban mindez, ahol a novemberi ajánlatot visszautasítotttam. (Ezt ő persze nem tudta.) Hát mondom, jó, de nincs autóm, stb. Erre visszahív, hogy ő és a cég annyira lelkesek, hogy ő levisz és visszahoz. Hát erre már nem mondtam nemet, így is lett. És megajánlották az állást. Egy dolog borzasztott a végén tőle, hogy kellett volna hívogatni a betegállományban lévő dolgozókat, mert irreálisan magas az arányuk - itt Hollandiában semmi orvosi igazolás nem kell hozzá, ha jól értem, csak bejelented, hogy beteg vagy, és nem mész be. És álmatlan éjszakáim egyikén kitaláltam, hogy ezt azért meg kellene próbálni kivenni a csomagból, mert ezt én kurvára utálnám csinálni. És mikor megjött az ajánlat a második kör után, hogy akkor akarnak, akkor el is kezdtem alkudozni, hogy jó, de nem szeretnék 40 órát dolgozni, csak 32-őt, és nagyon nem szeretném hívogatni az embereket, bármennyire értem, hogy ez fontos a cégnek, de az én erőforrásaimat erre pazarolni badarság lenne. És kellettem neki annyira, hogy azt mondták: OK. Kibaszottul hihetetlen, és kibaszottul büszke vagyok magamra, és kibaszottul jó előérzetem van, meg hogy a főnök belement ebbe a kompromisszumba, az is rohadt fontos jel arról, hogy akkor tényleg fogunk tudni együtt dolgozni, mert hallgat az ép észre, és hajlandó a kompromisszumra. Egyébként olasz, ami hát elég para lenne, de tizenéve itt él Hollandiában, és jó volt köztünk a kémia. De hogy leszervez nekem egy ilyet az univerzum, amin még csak elkezdtek gondolkozni, hogy kéne egy ilyen ember, és ekkor tök véletlenül befut ugyanannak az embernek a kezébe a CV-m - nem mellesleg végre egy recruiter, akinek volt agya, és nem utáltam summa másfél órát ülni vele a kocsiban, és mennyire vicces, hogy ugyanabban a városban, ahol már egyszer visszautasítottam egy ajánlatot - miért akar engem ennyire ott az univerzum??? És akkor ugye kell autó, mert 40 perc kocsival, két óra tömegközlekedéssel, szóval elmentünk az ajánlott szalonba, és vett a zember egy autót. Komolyan nem hiszem el néha az életem. Jó, gondolkoztunk rajta amúgy is, de annyira közel lakunk a vasútállomáshoz, meg a belvárosban, eddig luxus volt. De most ki fog nyílni a világ. (Azért rohadt drága a tömegközlekedés Hollandiában, szóval egyértelműen olcsóbb lesz autóval. Meg egyszerűbb. Ugyanaz az út kb 6 euró oda-vissza kocsival, és minimum 12 egy irányba tömegközlekedéssel.)

Amikor kapsz egy állást egy közeli kisvárosban, és a pasid vesz egy kocsit, hogy munkába járhass. (Két óra egy irányba tömegközlekedéssel, 40 perc kocsival.)

Azért az összes boldogságot félretéve kibaszottul szürreális állni egy lakásban egy létrán egy városban, amiről két évvel ezelőttig sose hallottam, festeni a plafont, és tervezgetni a berendezést a zemberrel, akiről két évvel ezelőtt még nem tudtam hogy létezik. Egyáltalán nem panaszkodom, sőt, csak néha a lot to process. És akkor még arról ne is beszéljek, hogy úgy tűnik, még állásom is lesz, sokkal komolyabb, mint amit most akartam - úgy tűnik a Zuniverzum nem akarja hagyni, hogy ezt elkenjem, és nekiküld a kihívásnak -  egy városban, amiről egy fél évvel ezelőttig nem is hallottam, ami negyven perc kocsival, és egy irányba két óra, több átszállás tömegközlekedéssel -és ahol egyszer már visszautasítottam egy állásajánlatot részben, mert túl messze van. Szóval ha értékelhető ajánlatot tesznek, akkor még jövő héten autóvásárlás is lesz, aztán még a cseresznye a habon a tortán: vezetnem kell majd egyedül sokat Hollandiában. Teljesen nyugodtan alszom nyilvánvalóan a napokban. (NEM. :D) 

Hát pedig nagyon reméltem, hogy Nick Offerman* tartósabb szereplő lesz a Last of Us-ban, de legalább váratlan és gyönyörű volt a sztorija. És Ron Swanson mindig ott lesz nekünk. De tanulság, hogy nem kellene ezzel zárni a kedd estéket, mert már megint zombiapokalipszist álmodtam, és nem a jó fajtát most. 

* heh, fiatalabb, mint a pasim. :D

15 éves

15 éves ma a blog. Durva.