nahát és következtetések

Hazafelé a metrón bevillant, hogy hány hónapja is voltunk Málagán? Utánaszámoltam, három hónapja még épp ott voltunk. Ebből rögtön bevillant, hogy hoppácsak, akkor én 4 hónapja még párkapcsolatban voltam. És elképedtem. Még csak négy hónapja lesz, hogy szakítottam, és én ilyen jól vagyok? (Semmeringen még meg tudtam mondani, hány hete történt, utána már nem.)
Hogy a fenébe lehet ez? És mekkora faszaság! Itt virtuálisan megveregettem a saját vállamat, és most futás közben végiggondoltam, hogy hogy is van ez. Hogy hogy van az, hogy az előző szakításhoz képest (ha ez valakinek nem még nem jött volna le, ugyanazzal a pasival*), ennyivel jobban megy ez a dolog?

Számba vettem tehát, miket csináltam másképp: 

1. A múlt alkalommal én még nem akartam szakítani, de megtettem, mert a másik már nem akart velem lenni. Most megadatott nekem, hogy bennem is megérjen ez a dolog. Így már-még a kapcsolat alatt megkezdődött a gyászmunka. Senkinek nem kívánom azt a novembert, de a továbblépés szempontjából nem mellékes, így igazából hálás vagyok érte. 

2. Nem ittam egyetlen korty alkoholt sem, már a szakítás előtti nap óta. A korábbi alkalommal még az első hetekben hajlamos voltam alkoholba fojtani bánatom, ami nyilván jó fájdalomcsillapítónak tűnik, de csak megnyújtja a folyamatot. 

3. Nem történtek a szakítással egyszerre egyéb veszteségek, míg a múltkori alkalommal azokban a napokban zártam le egy húszéves barátságot, és akkor ment nyugdíjba egy bizalmas kolléganőm a munkahelyről, így összeadódhattak a veszteségek.

4. Akkor kb egy legjobb barátnőm volt, akinek bár nagyon hálás vagyok, mert mellettem állt, de nem volt jó hatással rám. Akkor egy időre vissza is szoktam kocázni a cigarettára. Most több barátom van, más a kapcsolati hálóm, és nincs is annyira igényem kifelé ventillálni a nehéz érzéseket. Egyetlenegy szál cigit szívtam el, és nem is esett jól.

5. Már mögöttem állt az előző szakítás tapasztalata, tudtam, hogy túl fogom élni, elképzeléseim is voltak, hogy hogyan.

6. Nagyon jó volt, hogy lett az új lakás, ami nagyon sok feladatot és gondolkodnivalót adott az első hónapokban, kevesebb maradt a bánatra. Az is jó volt, hogy elutaztunk karácsonykor, és nem itthon bánatoskodtunk, hanem életemben először eljutottam az Ibériai-félszigetre. Meg rohadt büszke is voltam magamra, hogy ezt a lakás-ügyet egyedül elintéztem.

7. Sokkal tudatosabb vagyok, sokkal hamarabb elkezdtem a saját felelősségemet keresni ebben az egészben. 

8. Nem ott lakom: nem azokat az utcákat járom, nem mentem el nap mint nap a háza mellett, nem tépődtek fel emiatt nap mint nap sebek, hanem tudtak hegedni. 

9. Sokkal többet olvasok. 

10. Találtam egy támogató női kört magamnak.

11. Sokkal jobb anyagi helyzetben vagyok. Hát ezt kár lenne eltagadni, ez is fontos, a jó dolgoknak ára van. 

12. Nem kezdtem el túl korán új partnert keresni - egész máshogy is kezdem látni ezt az egészet: a szakítást kevésbé tragikusnak, az egyedüllétet ezerszer kevésbé fájónak. Most úgy látom, párt keresni nem is lehet, csak találni. Magamon kell dolgozni, a magam örömére és érdekében, és a párkapcsolat olyan pozitív externáliaképp tud megjelenni. És nem is célom különösebben egy holtig tartó kapcsolat, ez nyilván nagy súlyt levesz az egész folyamatról.

Nagyjából ezeket a tényezőket látom, amik magyarázhatják ezt a kvantumugrást. Hála Istennek érte!

*harmadik nem lesz, nem vagyok én Liz Taylor