shopgirlmeans

Furcsán szorongó vagyok mostanában, mintha nem lennék önmagam. Emberek közé sem vágyom a héten. Pedig milyen jó helyet fedeztünk fel pár hete katzéval tök véletlenül; a Helvéciát az Eötvös utcában. Meg is állapítottuk, hogy a pótkulcs meg ez emlékeztet az általunk ismert helyek közül legjobban a Cafféé Alt Wien-re, és megbeszéltük, hogy az lesz az új törzshelyünk. Hát nem ezen a héten.

Nem tudom, mi ez. Talán a túl hosszan elhúzódó tél nyomja rá a bélyegét a hangulatomra, vagy valami változik, vagy valami nagyon változtatni kéne. Na persze sok mindenen kéne változtatni. Mindenesetre ez a havazás már borzasztóan untat.
Írni sincs kedvem.

Milyen apróságokon múlnak a dolgok; a minap takarítottam a céges levelezőládámat, találtam egy tavalyi levelet, melyben egy kollégám tesztelésre delegált maga helyett, de végül az egész elmaradt, vagy elhalasztódott, és legalábbis nem vettem részt benne. Pedig akkor biztosan be lettem volna mutatva Neki, és az elmúlt hónapok egészen máshogy alakultak volna. Egy másik dimenzióban egy másik én teljesen kimaradt ezekből az érzésekből, örömökből, bánatokból. Nyilván megvan neki ehelyett a maga baja/öröme, de azért furcsa. Egy hajszálon múlt. És így még mindig nem ismerjük egymást. Nem merek lépni. Ezért már látni sem olyan jó, mert csak a saját bénaságomra emlékeztet minden alkalom. Zsákutcába kerültem.