Na ma végre megfejtettem, mi bajom van: Több mint egy éve Hollandiában élek, a pszichomókus megmondta mondjuk, hogy az első 6-8 hónap nem lesz könnyű, de azóta sem lett jobb. Hát ma rájöttem, hogy nem szórakozom eleget. Nem kapcsolódom ki. Az elmúlt másfél év masszívan problémamegoldás folyamatosan, költözésre felkészülni, mindennap hollandul tanulni, lakást keresni, majd újra lakást keresni, lakást felújítani és berendezni, vezetni kezdeni újra, Hollandiában, közben vinni a háztartást. Meg szervezni az utazásokat, amit imádok ugyan, de azért kurva kemény meló. Állást keresni, újra állást keresni, közben aggódni a pénz miatt. Próbálni új kapcsolati hálót kialakítani. Hát meg az sem segített, hogy két éve a covid van, szingli vagyok egyedül élek, 100% énidő egyik napról a másikra fordult az ellenkezőjébe. Félreértés ne essék, nagyon szeretem a zembert, és én akartam külföldre költözni, csak közben teljesen elvesztettem magam. Nyilván nem véletlen, hogy 5 nap után felmondtam tavasszal a munkahelyen, és azóta biciklis futárkodom, ami persze sem elég munkát sem elég pénzt nem ad, és még le sem fogytam tőle, de legalább viszonylag kevés szorongással és szocializálódással jár.
Szóval erre jutottam ma, aztám meg néztem ki a fejemből, hogy oké, de egyáltalán mi jelenti nekem a kikapcsolódást, szórakozást? És hogy kéne ezen változtatni.
Például szerettem koncertre járni, nem voltam két éve, de már nem is vágyom, mert nem bírom a tömeget.
Szeretek hegyekben lenni, hát majdnem két éve nem láttam hegyet.
Szeretek mély beszélgetéseket folytatani a barátaimmal és nagyokat röhögni. Hát még nincsenek új barátaim itt, az otthoniak közül egy maradt talán, akivel szeretnék sok időt tölteni, de hát ő otthon van.
Szeretek via ferrátázni. Lásd hegyek hiánya és túlsúly.
Szeretek a tengerben hullámozni. A legutóbbi jó tengerben hullámzós nyaralás három éve volt. (Ezzel az említett baráttal, akivel sokat túráztunk és mély beszélgetéseket is folytattunk.) Jó, voltam aztán Portugáliában, de ott nem sokat voltam vízben, tavaly meg a Cote d'azurön, a fene a hálátlan pofámat, nem sok hullámzás volt ott sem, és összességében nem jó emlékként maradt meg.
Kurvanehéz új barátokat találni, mert az utóbbi években full introvertált lettem, és semmi indíttatásom szocializálódni, hogy kiválogassam azt, akivel lehetne valamit kezdeni. Elmegyünk persze az expat találkozóra minden hónapban, de mélyebben még senkivel nem sikerült kapcsolódnom. Akivel nagyon éreztem a csít, az meg teherbe esett, és valószínűleg nem jól reagáltunk erre a hírre, mert azóta egyszer sem kontaktált.
Na szóval ez van, megint ki kell találni magam, legalább megvan a probléma és a nullpont, innen el lehet kezdeni dolgozni.
Meg közben meg full lelkifurdalés, hogy egy hálátlan dög vagyok a jó sorsomnak meg a zembernek, aki nyilván a legjobb változatomat érdemelné.
Meg hát a faszomat. Telik ez az egy élet, én meg elfelejtem, hogy kell élvezni?!?
